It was always a mystery to me why the churches of Ireland were filled with women, and empty of men. I looked up at the crucifix and thought it was a bizarre thing for women to worship a man in a church run by men. As far as I was concerned being a Catholic was silly, and being a Jew meant so much more washing-up. What all religions do, however, is what most political systems fail to do — they prize and praise the figure of the mother.
She is the machine, the hidden power. She is the ideal, the revered one, the truly loved. Which makes up, in a way, for being skipped in shop queues and looking like a heap.
And more. On the third night of my child’s life I looked into her eyes and realised that nothing I believed could explain this. It was an embarrassing moment. I think I saw her soul. I suffered from the conviction that a part of her was ancient; and that part chose to be there with me at the beginning of something new. I had a wise child.
Carrying her out of the hospital and into the noise of the traffic; driving her home in second gear; feeding her in the middle of the night, and at the beginning of the night, and at dawn — so precious — I found myself shrinking in the face of her vast and unknowable future. How would she turn out? What would she do? When would she die? Not for many, many years, I hoped; not for the longest time. The mechanisms of fate, the grinding of her days that would lead to one end or another, became urgently opaque to me. There were a thousand things that could hurt this child, or even estrange her from me. What could I do? Nothing. My best.
These are all feelings that religion understands.
I had, I thought, become human in a different and perhaps more radical way. I had let something slip into the stream of time. What else can you do, but trust the river — put it all into the hands of a higher power?
Oh, all right.
And who else, but the suffering Christ, could know the suffering that motherhood brings?
Actually, I will resist the tug of it, if you don’t mind. Still, I will resist.
Anne Enright, ‘God’ in Making Babies: Stumbling into Motherhood, London: Vintage, 2005, 111-12.
***
Children are actually a form of brainwashing. They are a cult, a perfectly legal cult. Think about it. When you join a cult you are undernourished, you are denied sleep, you are forced to do repetitive and pointless tasks at random hours of the day and night, then you stare deep into your despotic leader’s eyes, repeating meaningless phrases, or mantras, like Ooh da gorgeous. Yes, you are! Cult members, like parents, are overwhelmed by spiritual feelings and often burst into tears. Cult members, like parents, spout nonsense with a happy, blank look in their eyes. They know they’re sort of mad, but they can’t help it. They call it love.
From ‘Baby-Talk’ in Anne Enright, Making Babies: Stumbling into Motherhood, London: Vintage, 2005, 138.
Mindig is rejtély volt számomra, hogy Írország templomai miért vannak tele nőkkel és miért hiányoznak a férfiak. Felnéztem a feszületre és azt gondoltam, bizarr dolog, hogy nők imádnak egy férfit egy férfiak által vezetett egyházban. Az volt a véleményem, hogy katolikusnak lenni butaság, zsidónak lenni pedig túl sok mosogatással jár. Amit azonban minden vallás megad, és amiben a legtöbb politikai rendszer sikertelen, az az, hogy értékeli és dicsőíti az anya alakját.
Ő a gép, a rejtett erő. Ő az eszménykép, a tiszteletre méltó, a hőn szeretett. Ami bizonyos fokig kárpótolja azért, hogy a boltban elé állnak a sorban, és hogy slamposan néz ki.
És még valami. Gyermekem életének harmadik éjszakáján a szemébe néztem és ráébredtem, hogy semmi, amiben hittem, nem tudja megmagyarázni ezt. Zavarba ejtő pillanat volt. Azt hiszem, láttam a lelkét. Attól a meggyőződéstől szenvedtem, hogy a lányom egy része ősidőkből való; és ez a része úgy döntött, ott lesz velem valami új kezdetén. Bölcs gyermekem született.
Kihoztam a kórházból, a forgalom zajába; kettes sebességben vittem haza; etettem az éjszaka kellős közepén, és az éjszaka kezdetén és hajnalban is – ez olyan csodás – és közben azon kaptam magam, hogy összezsugorodom hatalmas és megismerhetetlen jövőjével szemben. Milyen lesz? Mi lesz a foglalkozása? Mikor fog meghalni? Remélem, még sok-sok évig nem; időtlen időkig nem. A sors útjai, a lányom mindennapjainak taposómalma, ami majd ilyen vagy olyan véghez vezet – kínzóan homályos volt számomra. Ezernyi dolog létezik, ami árthat ennek a gyermeknek vagy ami eltávolíthatja őt tőlem. Mit tehetnék? Semmit. Mindent, ami tőlem telik.
Ezek mind olyan érzések, amelyeket a vallás megért.
Egy más és talán radikálisabb módon váltam emberré, gondoltam. Hagytam, hogy valami becsusszanjon az idő folyamába. Mi mást tehetünk, mint hogy bízunk a folyóban — mindent egy felsőbb hatalom kezébe adunk?
Hát, rendben.
És ki más, mint a szenvedő Krisztus, értheti meg a szenvedést, amit az anyaság jelent?
De én bizony ellenállok neki, ha nem gond. Mégis ellenállok.
Anne Enright, ‘God’Making Babies: Stumbling into Motherhood, London: Vintage, 2005, 111-12.
***
A gyerek tulajdonképpen az agymosás egyik formája. Mint egy szekta, egy teljességgel legális szekta. Gondoljunk csak bele. Amikor csatlakozunk egy szektához, akkor alultápláltak leszünk, nem hagynak aludni, ismétlődő és értelmetlen feladatok elvégzésére kényszerítenek véletlenszerűen a nap és az éj bármely szakaszában, majd zsarnoki vezetőnk szemébe bámulva olyan értelmetlen kifejezéseket, vagy mantrákat ismételgetünk, hogy „Óó, de gyönyörű.” Igen, ezt tesszük! A szekta tagjait, akárcsak a szülőket, spirituális érzések kerítik hatalmukba és gyakran könnyekre fakadnak. A szekta tagjai, akárcsak a szülők, boldog, üres tekintettel fecsegnek zagyvaságokat. Tudják, hogy ez egyfajta őrület, de nem tudnak tenni ellene. Ezt hívják szeretetnek.
Részlet: ‘Baby-Talk’ in Anne Enright, Making Babies: Stumbling into Motherhood, London: Vintage, 2005, 138.
It was always a mystery to me why the churches of Ireland were filled with women, and empty of men. I looked up at the crucifix and thought it was a bizarre thing for women to worship a man in a church run by men. As far as I was concerned being a Catholic was silly, and being a Jew meant so much more washing-up. What all religions do, however, is what most political systems fail to do — they prize and praise the figure of the mother.
She is the machine, the hidden power. She is the ideal, the revered one, the truly loved. Which makes up, in a way, for being skipped in shop queues and looking like a heap.
And more. On the third night of my child’s life I looked into her eyes and realised that nothing I believed could explain this. It was an embarrassing moment. I think I saw her soul. I suffered from the conviction that a part of her was ancient; and that part chose to be there with me at the beginning of something new. I had a wise child.
Carrying her out of the hospital and into the noise of the traffic; driving her home in second gear; feeding her in the middle of the night, and at the beginning of the night, and at dawn — so precious — I found myself shrinking in the face of her vast and unknowable future. How would she turn out? What would she do? When would she die? Not for many, many years, I hoped; not for the longest time. The mechanisms of fate, the grinding of her days that would lead to one end or another, became urgently opaque to me. There were a thousand things that could hurt this child, or even estrange her from me. What could I do? Nothing. My best.
These are all feelings that religion understands.
I had, I thought, become human in a different and perhaps more radical way. I had let something slip into the stream of time. What else can you do, but trust the river — put it all into the hands of a higher power?
Oh, all right.
And who else, but the suffering Christ, could know the suffering that motherhood brings?
Actually, I will resist the tug of it, if you don’t mind. Still, I will resist.
Anne Enright, ‘God’ in Making Babies: Stumbling into Motherhood, London: Vintage, 2005, 111-12.
***
Children are actually a form of brainwashing. They are a cult, a perfectly legal cult. Think about it. When you join a cult you are undernourished, you are denied sleep, you are forced to do repetitive and pointless tasks at random hours of the day and night, then you stare deep into your despotic leader’s eyes, repeating meaningless phrases, or mantras, like Ooh da gorgeous. Yes, you are! Cult members, like parents, are overwhelmed by spiritual feelings and often burst into tears. Cult members, like parents, spout nonsense with a happy, blank look in their eyes. They know they’re sort of mad, but they can’t help it. They call it love.
From ‘Baby-Talk’ in Anne Enright, Making Babies: Stumbling into Motherhood, London: Vintage, 2005, 138.
Mindig is rejtély volt számomra, hogy Írország templomai miért vannak tele nőkkel és miért hiányoznak a férfiak. Felnéztem a feszületre és azt gondoltam, bizarr dolog, hogy nők imádnak egy férfit egy férfiak által vezetett egyházban. Az volt a véleményem, hogy katolikusnak lenni butaság, zsidónak lenni pedig túl sok mosogatással jár. Amit azonban minden vallás megad, és amiben a legtöbb politikai rendszer sikertelen, az az, hogy értékeli és dicsőíti az anya alakját.
Ő a gép, a rejtett erő. Ő az eszménykép, a tiszteletre méltó, a hőn szeretett. Ami bizonyos fokig kárpótolja azért, hogy a boltban elé állnak a sorban, és hogy slamposan néz ki.
És még valami. Gyermekem életének harmadik éjszakáján a szemébe néztem és ráébredtem, hogy semmi, amiben hittem, nem tudja megmagyarázni ezt. Zavarba ejtő pillanat volt. Azt hiszem, láttam a lelkét. Attól a meggyőződéstől szenvedtem, hogy a lányom egy része ősidőkből való; és ez a része úgy döntött, ott lesz velem valami új kezdetén. Bölcs gyermekem született.
Kihoztam a kórházból, a forgalom zajába; kettes sebességben vittem haza; etettem az éjszaka kellős közepén, és az éjszaka kezdetén és hajnalban is – ez olyan csodás – és közben azon kaptam magam, hogy összezsugorodom hatalmas és megismerhetetlen jövőjével szemben. Milyen lesz? Mi lesz a foglalkozása? Mikor fog meghalni? Remélem, még sok-sok évig nem; időtlen időkig nem. A sors útjai, a lányom mindennapjainak taposómalma, ami majd ilyen vagy olyan véghez vezet – kínzóan homályos volt számomra. Ezernyi dolog létezik, ami árthat ennek a gyermeknek vagy ami eltávolíthatja őt tőlem. Mit tehetnék? Semmit. Mindent, ami tőlem telik.
Ezek mind olyan érzések, amelyeket a vallás megért.
Egy más és talán radikálisabb módon váltam emberré, gondoltam. Hagytam, hogy valami becsusszanjon az idő folyamába. Mi mást tehetünk, mint hogy bízunk a folyóban — mindent egy felsőbb hatalom kezébe adunk?
Hát, rendben.
És ki más, mint a szenvedő Krisztus, értheti meg a szenvedést, amit az anyaság jelent?
De én bizony ellenállok neki, ha nem gond. Mégis ellenállok.
Anne Enright, ‘God’Making Babies: Stumbling into Motherhood, London: Vintage, 2005, 111-12.
***
A gyerek tulajdonképpen az agymosás egyik formája. Mint egy szekta, egy teljességgel legális szekta. Gondoljunk csak bele. Amikor csatlakozunk egy szektához, akkor alultápláltak leszünk, nem hagynak aludni, ismétlődő és értelmetlen feladatok elvégzésére kényszerítenek véletlenszerűen a nap és az éj bármely szakaszában, majd zsarnoki vezetőnk szemébe bámulva olyan értelmetlen kifejezéseket, vagy mantrákat ismételgetünk, hogy „Óó, de gyönyörű.” Igen, ezt tesszük! A szekta tagjait, akárcsak a szülőket, spirituális érzések kerítik hatalmukba és gyakran könnyekre fakadnak. A szekta tagjai, akárcsak a szülők, boldog, üres tekintettel fecsegnek zagyvaságokat. Tudják, hogy ez egyfajta őrület, de nem tudnak tenni ellene. Ezt hívják szeretetnek.
Részlet: ‘Baby-Talk’ in Anne Enright, Making Babies: Stumbling into Motherhood, London: Vintage, 2005, 138.
Translation commentary
Gabriella Karacsony
The short text God by Anne Enright is filled with many challenges for translators of the Hungarian language.
The first one is finding the correct translation to the powerful structure of filled with women, and empty of men. Although I wanted to preserve the meaning and keep the translation as condensed as the original version is, in Hungarian it reads more explanatory in a certain way.
In another instance, it also would have been authentic to keep the alliteration of prize and praise, but unfortunately the strongest Hungarian equivalents did not start with the same letters.
Second, the word power can mean so much more than strength or control. I believe the word here means the energy that drives the machine, the engine of life that the figure of a mother represents. She is the one who allows the universe to function. For that reason, the Hungarian translation is erő (“strength”) and not hatalom (“authority”) She does not want to rule over others but rather be loved and admired regardless of her appearance.
Third, objects have no gender in Hungarian. Therefore, while the original text reveals the gender of the baby at the moment we are reading: I looked into her eyes. In my Hungarian version this fact is disclosed only when we learn that a part of her was ancient. I used linguistic amplification to make the gender clear: lányom (“my daughter”).
In the same paragraph the word ancient forced me to think more carefully and the final choice was also amplified: ősidőkből való (“from ancient times”), in order to keep the closest meaning of Anne Enright’s original text.
After writing about the baby’s way home, Enright raises many questions about her daughter’s future. I found all of them very emotional and moving and to convey these emotions adaptation was the right choice while translating the phrase not for the longest time — időtlen időkig (“timeless time”).
I was debating whether to keep the word mechanism which elevates the style in a way and makes it poetical, too. In the end I decided to omit this universal word and chose a Hungarian colliquation instead: a sors útjai translates the “ways of faith”.
The very unusual phrase urgently opaque is translated as kínzóan homályos (“excruciatingly vague”).
The text projects that the writer is not religious, however, she firmly believes that the best way of explaining the meaning of being a mother is to compare the feeling to feelings of a person who is very religious. She explains this further in the second passage when there is an analogy between having a baby and belonging to a cult. Enright highlights the fact that raising children puts people into a special state of mind in essence very much like when members of a sect are totally subjugate themselves in order to worship and serve someone. Describing these effects, she uses the personal pronoun you that becomes a general subject, mi (“we”) in Hungarian. Also, the plural children indicating a general idea is converted into a singular form — gyerek (“child”) — in Hungarian.